Kamerarágcsáló

A horrorfilm műfaja mindig is a társadalmi szorongások sötét, torz tükreként szolgált; legabsztraktabb, internalizált félelmeinket öltözteti fogakba, karmokba és könyörtelen üldözésbe. A Testrablók támadásának idegengyűlölő paranoiájától kezdve A Babadook gyászkísértötteiig a zsáner abban éri el a legnagyobb hatását, hogy a pszichológiai feszültséget szigorúan, brutálisan fizikaságossá formálja. Ennek ellenére kevés filmnek sikerült annyira élénken ábrázolnia az intézményesült vallási trauma pontos, kínzó építészetét, mint Adrian Chiarella Leviticus (2026) című alkotásának. Azáltal, hogy bevezet egy olyan entitást, amely felveszi annak a személynek a fizikai alakját, akit áldozatai a legjobban kívánnak, a film túllép a hagyományos szörnyfilmek határain. Naim és Ryan, a két tizenéves főszereplő nem csupán a túléléséért küzd egy természetfölötti fenyegetéssel szemben: a konverziós terápia egy literalizált, fegyverré formált formájával harcolnak. A Leviticus -ban a természetfölötti ent...

Patrick Bateman posztumusz digitális túlvilágának jelensége az algoritmikus médialejátszáshoz, a szociopolitikai férfi szorongáshoz és az internetes kultúra mechanikájához kapcsolódik. Bret Easton Ellis 1991-es regényében és Mary Harron 2000-es filmadaptációjában egyaránt Patrick Bateman életét a hiperkonformitás határozza meg. Mélységesen aggódik amiatt, hogy beolvadjon az ultra-gazdag Wall Street-i felső tízezerbe, és összeomlik az azonos névjegykártya-betűtípusok és vízjelek miatt. Erőszakos cselekedetei nem a hűvös, módszeres hatalom megnyilvánulásai, hanem kaotikus, kétségbeesett kitörések, amelyek egy egzisztenciális ürességből fakadnak – szó szerint vallomást tesz bűneiről, de figyelmen kívül hagyják, mert a szociális köre minden egyes tagja pontosan ugyanúgy néz ki, viselkedik és beszél, mint ő. Az internet azonban kifosztotta belőle a neurózist, és csak a csiszolt burok maradt meg. Bateman abszurd módon unalmas, 10 lépésből álló arcápolási rutinja, a jégkakkok és az intenzív h...