Szigma hímek és internetes mémek: Patrick Bateman nem szándékos digitális túlvilága

Patrick Bateman posztumusz digitális túlvilágának jelensége az algoritmikus médialejátszáshoz, a szociopolitikai férfi szorongáshoz és az internetes kultúra mechanikájához kapcsolódik.

Bret Easton Ellis 1991-es regényében és Mary Harron 2000-es filmadaptációjában egyaránt Patrick Bateman életét a hiperkonformitás határozza meg. Mélységesen aggódik amiatt, hogy beolvadjon az ultra-gazdag Wall Street-i felső tízezerbe, és összeomlik az azonos névjegykártya-betűtípusok és vízjelek miatt. Erőszakos cselekedetei nem a hűvös, módszeres hatalom megnyilvánulásai, hanem kaotikus, kétségbeesett kitörések, amelyek egy egzisztenciális ürességből fakadnak – szó szerint vallomást tesz bűneiről, de figyelmen kívül hagyják, mert a szociális köre minden egyes tagja pontosan ugyanúgy néz ki, viselkedik és beszél, mint ő. Az internet azonban kifosztotta belőle a neurózist, és csak a csiszolt burok maradt meg. Bateman abszurd módon unalmas, 10 lépésből álló arcápolási rutinja, a jégkakkok és az intenzív hasizomgyakorlatok mind azt hivatottak hangsúlyozni, hogy ez az "önfejlesztés" csúcsa. Az emberi empátiara való képtelenségét pszichológiai hibaként ábrázolták. Az olyan platformokon, mint a TikTok és a YouTube Shorts, az üres tekintetét "zavarmentes sztoicizmusként" vagy "megrendíthetetlen fókuszként" címkézték át.

A rövid formátumú platformok alacsony súrlódású, magas izgalmi szintű vizuális ingerekkel működnek. A narratív kontextus útjában áll a megtartásának, ezért a platformok eltávolítják azt. (Teljes szatirikus film dekontextualizáció [Christian Bale félmosolyáról szóló 15 másodperces klip] hangzásbeli megerősítés [torzított, mély basszuszenével rétegezve] algoritmikus viralitás [a "szigma hím / magányos farkas" mém sablon létrehozása]). Azáltal, hogy Bateman arckifejezéseit phonk zenével – a hip-hop egy olyan alzsánerével, melyet nehéz basszus, agresszív torzítás és sötét szintetizátorok jellemeznek – párosították, a tartalomgyártók megváltoztatták a felvétel érzelmi tónusát. Ami eredetileg kínos vagy szánalmas volt a filmben, a hangtervezés révén intenzívvé és törekvővé vált.

A "szigma hím" mémuniverzum egymásra rakódott iróniarétegeken alapul, amelyek végül összeomlanak önmagukban. Ez három fázisra bontható:

1. Paródia: A mémek eredetileg Batemant használták az "alfa kontra béta" hímek abszurd hierarchiájának kifigurázására. Egy pszichotikus fiktív karaktert tenni a "szigma hím" kabalájává eleve gunyoros volt.
   
   

2. Poe törvénye: Poe törvénye kimondja, hogy a szerző szándékának egyértelmű jelzése nélkül lehetetlen olyan szélsőséges nézeteket parodizálni, amelyet valaki ne venne komolyan.
   
   

3. Ironizálás nélküli átvétel: Az eredeti filmet vagy könyvet nem ismerő fiatalabb közönség kizárólag ezeken a szerkesztéseken keresztül találkozott Batemannel. Számára a társadalmi normák, a női elismerés és a mainstream kultúra elleni lázadás legitim szimbólumává vált.
   
   

Bateman digitális újjászületése a modern társadalmi szorongásokról árulkodik. A "szigma hím" koncepciója – a magányos farkas, aki keményen dolgozik, csendben marad, figyelmen kívül hagyja a társadalmi elvárásokat, és a saját feltételei szerint ér el sikert – megküzdési mechanizmust nyújt azoknak az egyéneknek, akik elidegenedve érzik magukat a kortárs társadalmi hierarchiáktól. Bateman a teljes kontrollt, a pénzügyi bőség esztétikáját és a fizikai külsőt képviseli, miközben elrejti azt a valóságot, hogy a karakter ezen dolgoknak kétségbeesett fogyasztói rabszolgája volt. Végezetül, Patrick Bateman túlvilága azt illusztrálja, hogy a modern digitális média hogyan tudja teljességgelifordítani egy történet erkölcsét, átalakítva az üres hiúság elleni figyelmeztetést egy ahhoz szóló tankönyvi útmutatóvá.